Marianne nővér a Sonntagsblatt szerkesztőség kérdéseire válaszolt

Hogyan alakult úgy, hogy szerzetesnővér lett? Az élet értelmének keresése volt. Ingadoztam a családalapítás és a lelki út között. Amikor a gráci Irgalmas Házban megismertem az Irgalmas Nővéreket, kirajzolódott az irány. Átadták nekem az imádság erejét, a közösség támogatását, valamint a rászorulók szolgálatának odaadásán keresztül megvalósuló, beteljesedett életet.

Hivatás – milyen érzés ez, hogyan veszi észre az ember? 

A hit ajándék. A hivatást is tiszta ajándéknak tekintem. A hitben örömteli bizalom lakozik. A hitben olyan boldogság rejlik, amely bimbóként akar kibontakozni. Ehhez szükség van az ember együttműködésére is.

Már a szülői házban megtapasztalhattam ennek egy pislákoló sugarát. Ez az élmény hosszabb keresés után felerősödött, és így meg tudtam tenni azt a lépést, hogy csatlakozzak egy lelki közösséghez. Nem volt könnyű döntés. Éreztem egy belső bizonyosságot, amelyet HIVATÁSNAK neveznék. Most, több mint 50 évnyi szolgálat után, a legbelső meggyőződésemmel mondhatom, hogy megtaláltam „a boldogságomat”.

 

Vajon túl el vannak-e terelve a mai emberek figyelme ahhoz, hogy ezt megérezzék, illetve felismerjék ezt a hivatást? Szilárdan hiszem, hogy Isten ma is hív embereket a szorosabb követésére. Ehhez hallgató, bátor emberekre van szükség. Tőlünk az autentikusan megélt hivatás tanúságtételének kell kiáradnia.

A jövőben sok minden meg fog változni a szerzetesközösségek életmódjában. Mélyen a hitben gyökerező, Isten szeretete által megérintett emberekre lesz szükség.

Milyen egy szerzetesnővér élete – (napi beosztás, feladatok, és van-e néha szabadság)?

Nem mindig könnyű megtalálni a helyes egyensúlyt az ima, a szolgálat és a közösségi élet között. Hitoktatói szolgálatom, a szerzetesi képzésért való felelősségem, a tartományi vezetésben való közreműködésem, valamint a kórházlelkészi szolgálatom betöltött, és egyben kihívást jelentett. Jelenleg 40 nővér van rám bízva; értük akarok lenni, kísérni akarom őket és gondoskodni róluk. Megbízatásomat „pásztori szolgálatnak” tekintem. Napirendünk közös időket biztosít az Istennel való kapcsolat ápolására.

A szőlőtő és a szőlővessző képe, valamint a kút, amely csak akkor tud vizet adni, ha van forrása, találónak tűnnek a megélt istenkapcsolat szempontjából. Ez a kapcsolat nagyon fontos volt és az is marad számomra, hiszen: Életszabályunk Jézus Krisztus. Ami a szabadság kérdését illeti: Minden nővérnek évi 3 hét szabadsága van. Egyeseket a hegyek vonzanak, mások az úszást részesítik előnyben, megint mások a családjuk körében töltenek időt, vagy az igényeiknek megfelelően más pihenési lehetőségeket keresnek. 

Vajon mindig szép az élet szerzetesnővérként, vagy van, amikor nehéz is?

Úgy gondolom, ahogy az élet általában zajlik. Vannak szép, boldog idők. Voltak és vannak kihívást jelentő helyzetek is, mind a közösségi életben, mind a szolgálati területen, mind pedig a szenvedőkkel való találkozások során. Az Istennel való egység és a belső boldogság átformálja a nehézségeket, amelyeket a mindennapok hoznak magukkal.

Perlekedik-e az ember néha Istennel? És ha igen – mit tesz akkor?

Amikor nehéz sorscsapásokkal szembesülök, akkor panaszkodom, igen, perlekedem Istennel. Hogyan engedheted meg te, Isten, ezt vagy azt? És tudom, hogy erre nem kapok kielégítő választ. Ez titok, és az is marad. Számomra fontos, hogy együtt érezzek a fájdalmas helyzetekben, és imádságban hordozzam őket. A szenvedő emberek gyakran szolgálnak nekem példaként, amikor a fájdalmas helyzetekben mindezek ellenére képesek értelmet találni bennük. Rendalapítónknak, Szent Vincének egy mondása gyakran jut eszembe segítségül:

„Isten sosem felejt el minket megsegíteni, amikor eljön az ideje.”