HIVATÁS - EGY ÚT - AZ ÉN UTAM
1959. május 3-án születtem Steyrben, és 5 testvéremmel együtt nőttem fel a felső-ausztriai Maria Neustiftben. Szüleim gazdaságot vezettek. Az iskolatempó utáni munkavégzés egyikünk számára sem volt mindig motiváló. Édesapám megtanított rá, hogy a munka örömet szerez. Megtapasztalhattam nála, hogy a tanyán végzett munka boldoggá tette őt. Iskolai tanulmányaim – az elemi- és általános iskola, valamint a gazdasági szakközépiskola – után, 1976-ban kezdtem meg okleveles egészségügyi és betegápolói képzésemet. Az az elkötelezettségem, hogy az emberekért és az emberekkel legyek, és ott támogassam őket, ahol segítségre van szükségük, ebben az időszakban kezdődött. Akkoriban sok kérdést tettem fel magamnak az élet értelméről, a szenvedésről, a betegségről, a halálról… Ebben a három évben erősödött meg a kapcsolatom Jézussal. Gyakran érezhettem meg, hogy Jézus a szenvedő emberek arcában találkozik velem. Legbelül újra meg újra megéreztem egy halk hívást, hogy Őt kövessem.
Így foglalom össze három lépésben azt a belső utat, amelyet bejártam.
Mindegyikhez Sr. Maria Maxwald Don Bosco-nővér egy-egy bevezető mondatát használom fel.
„Halld meg a hívást, amely hozzád szól!” Bennem újra meg újra jelentkezett egy „belső hang”.
Kezdetben nem láttam tisztán, mit is jelenthet ez számomra. A keresés és a kérdések ideje volt ez, amíg útnak nem indultam. Vonattal utaztam Bad Aussee-be, egy ifjúsági szállóba. Itt visszavonultam három napra. Egyszerűen csak ott lehettem, ott lehettem Isten előtt. Meditálni – hallgatni Őt.
Itt elengedhettem a terveimet – azt, hogy Steyrben diplomás nővérként állásért jelentkezzem, pénzt keressek, partnert találjak és családot alapítsak. Amikor elengedtem ezeket a terveket, valami megmozdult bennem.
Egyszerűen megéreztem, hogy szerzetesnővérré kell lennem. Még pontosan tudom a helyet: egy vándorlás során történt, miközben éppen lépcsőkön mentem felfelé egy erdőn keresztül az ifjúsági szálló irányába. Megálltam, az ég felé néztem, és megkaptam a világosságot arról, hogy merre vezet majd az utam.
„Legyél fül a hívó hang számára, a benned élő ritmus számára, életed álma számára.”
Ez a hallgató szív az élénkség forrása, mert elárulja nekünk, hol van az élet otthona.
A csendességben füle lehettem Isten hangjának. Nem hallottam hangos szót, hanem a vágy nyílt meg bennem Őrá.
Számomra ez azt jelenté, hogy a mindennapokban Istenhez kapcsolódom. Ha kisebb vagy nagyobb döntéseket kell hoznom, megkérdezem Isten lelkét: „Mit tegyek most?” Mielőtt emberekkel beszélgetnék, kérem Őt, hogy Ő beszéljen általam, és Ő adja a számba a helyes szavakat.
„Járj azon az úton, amely a lábad alá simul, azon az úton, amely a járásban, a bizalomban úttá válik.”
Sok ember kérdezi tőlem mindig újra: „Miért lettél szerzetesnővér?” A válaszom ekkor az: Megéreztem magamban Isten hívását, és nem tehettem mást, mint hogy ezen az úton járjak.
Ez az út magában foglalja Jézus követését a cölibátusban, a szegénységben, az engedelmességben és a szegények szolgálatában.
Az emberekkel folytatott beszélgetések során gyakran hallom, hogy számukra elképzelhetetlen lenne család nélküli életet élni, lemondani egy partnerről, egy családról.
1979-ben úgy döntöttem, hogy belépek Páli Szent Vince Szeretet Leányai Társulata, az Irgalmas Nővérek Közösségébe.
Elkezdődött a felkészülési idő, hogy megismerjem a közösséget, és a nővérek is megismerjenek engem. Ez a posztulátus időszaka.
1980. június 2-án mentem Grácba, a tartományi házba, a képzési időszak megkezdésére és a nővérközösségben való együttélésre. Egy olyan időszak volt ez, amely nagyon meghatározó volt számomra. A cölibátus, a tisztaság, valamint az engedelmesség és a szegénység fogadalma mindig kihívás marad – számomra is.
Megtapasztalhattam, hogy a hivatás Isten ajándéka, és hogy ezt az utat, amelyet már 43 éve járok, nemcsak a saját erőmből, hanem Isten segítségével tudom járni. Azáltal, hogy válaszoltam Isten hívására, fájdalmas tapasztalatokat is, de átalakulást, és újra meg újra mély, belső örömet élhettem és élhetek meg.